Paciensek részére

Pillanatképek a pszihodrámáról

 Ez nem kultúrkonzerv! Itt nincs semmi előre kitalálva. Abban a percben születik a szöveg, a rendezés elképzelése. A főszereplő végigjátssza az összes szerepet. Na és a szereplők kiválasztása- zseniális!. Mintha tudnák, mi van bennem, mit tudok épp akkor a legjobban eljátszani!- Ilyeneket hallottam a pszihodrámáról, de ezek után sem volt több fogalmam a dologról, mint annak előtte.

Ez nem kultúrkonzerv! Itt nincs semmi előre kitalálva. Abban a percben születik a szöveg, a rendezés elképzelése. A főszereplő végigjátssza az összes szerepet. Na és a szereplők kiválasztása- zseniális! Mintha tudnák, mi van bennem, mit tudok épp akkor a legjobban eljátszani!- Ilyeneket hallottam a pszihodrámáról, de ezek után sem volt több fogalmam a dologról, mint annak előtte.

Az első találkozásomra a pszihodrámával éppen a válóperem napján került sor. Nem voltam boldog! Ott ült 16 ember egy nagy szobában, férfiak és nők. Inkább középkoruak, mint fiatalok. Senki nem ismerte a másikat. S két perc múlva elkezdődött a játék. Páros gyakorlatok, amiből eddig homályban megbúvó magunkra ámulások sorozata lett. „Nem tudtam, hogy képtelen vagyok hosszabban valaki szemébe nézni! Nahát, ilyen kellemes érzés, ha vezetnek! Borzasztó, hogy egyikőtök sem érezte mellettem a biztonságot! Én mindenkiben megbízom.” Hallottam a visszajelzéseket. S egyre melegebb lett a hangulat Az este már úgy váltunk el, hogy többet tudtunk egymásról, mint a körülöttünk élő emberek legtöbbjéről. S másnap folytatódott a játék. „ Bujj bele az apádba, s az ő szemével lásd az életét és önmagad”-szólt az utasítás. S ahogy elkezdtem beszélni, egyre inkább átvedlettem apámmá, s magától gördültek ki a számon a szavai, s éreztem, hogy a folytatása vagyok. Sok mindent megértettem. S a játékok pörögtek tovább. Apró jelenetek és három felvonásos drámák váltakoztak álomjátékkal, meseírással. Ha kiválasztottak egy szerepre, pontosabban érezték, mi zajlik bennem, mint én magam. Ez a pszihodráma csodája, ma sem értem. Ahogy rámnézett a főszereplő, a szemén láttam, hogy én leszek az anyja, a szerelme, a gyereke, a munkatársa… Volt olyan hétvége, hogy a nagymamától a fiatal lányig minden szerepet eljátszottam- csodálatos érzés volt. S közben bennem születtek dolgok, eddig ismeretlen érzések, viselkedések. De voltam zord apa, egy egész tibeti hegység, voltam életerő, szél, béna húg, s még száz egyéb. S lassan nyíltunk ki. Minden embert közelebb éreztünk magunkhoz. Lazábban, könnyedebben tudtunk beszélni, intézni a dolgainkat az életben is. Minden találkozáskor örömmel láttuk, hogy szépül, fiatalodik az arcunk, hogy változik az életünk, hogy tesszük le a sok-sok éve cipelt zsákokat, egyiket a másik után. S egyre jobban játszottunk. Igen. Újra tanultunk játszani, spontán, felszabadultan, teljes odaadással, ahogy a gyerekek tudnak. Már annyira ismertük egymást, mint senki más. Bátran, nyíltan beszéltünk magunkról, hiszen a másik is így tett. Állandóan azt éltük meg, hogy ilyen problémája másnak is van, akkor nem is olyan szörnyű. Többször éreztem a két év alatt, hogy elhagyatott vagyok, a földbe döngöltek, csak sírni van kedvem. S a következő pszihodrámán játszottam, s elmúlt az egész. Túl tudtam lépni. „ A problémákat nem lehet megoldani, csak megérteni és meghaladni.” - mondta a vezetőnk. Évtizedek óta raktározott harag, agresszió jött ki belőlünk, ami elrontotta mostani kapcsolatainkat is. Ott, abban a közösségben nem bántott senkit, s így nem a házastárs kapta azokat. Elképesztő volt látni, milyen mértékben le tud gyengíteni, tehetetlen bábbá tud változtatni erős férfiakat is az elraktározott harag. S estére besűrűsödik a levegő az átélt rengeteg sírástól, fájdalomtól, örömtől. Igazi, mély érzések jönnek elő, néha egészen váratlanul. „Nem szabad soha feladni az álmainkat”- sír valaki, miután „véletlenül” bekerül álmai szerepébe. Erősödik a bizalom tovább.”Kérlek, nézz rám. Kérlek hallgass meg…”Milyen nehéz ezt öt percen át mondani a másiknak, miközben a szemébe nézünk. Milyen nehéz kérni. S közben összeolvad egy energiakörré a két ember. Már automatikusan mondják, csak az áramlás köreit érzik. S forog a forró szék- szeretem benned, hogy.. nem szeretem benned, hogy… S megtanuljuk elviselni s helyére tenni a jót és a negatív kritikát egyaránt, s közben azt érezzük, hogy megszilárdultunk. Erősek lettünk, stabilak, strapabírók. Reálisan látjuk az életünket, megbocsátottunk a szüleinknek, megtanultuk tisztelni őket, mert értjük az életüket. Nem rakunk felnőtt terheket a gyerekeinkre, nem keverjük össze a főnökkel szembeni félelmünket az apánktól való félelemmel, nem megyünk bele egyenlőtlen szerelmi kapcsolatokba. Felnőtt, terhektől szabadult, mindenre nyitott férfiak és nők lettünk, akik mellesleg újra megtanultak játszani- örömmel, szabadon.

Közben elmúlt néhány év. Orvosi munkám része lett a pszihodráma, a legtöbb örömöt adó része. „ Lásd a személyiség rezgését. Lásd a hiányokat. Lásd, hol tart az útján, hogy tudj segíteni a következő lépés megtevésében.”- mondta öreg ausztrál mesterem. Amikor elkezdődik a játék, s ezredszer játssza el ugyanazt a helyzetet, figyelem az első mozdulatot, amit most először mer megtenni, s visszük tovább, sbeindul egy eddig ismeretlen folyamat. Együttrezgek a főszereplővel, azt érzem, amit ő, fölveszem a testtartását, együtt mozgok vele, hogy minél jobban érezzem, mi van benne, hogy tudjon belekerülni a szerepébe. S folyik a dráma tovább. Megyünk vissza a gyerekkorba, eljátssza úgy, ahogy szeretné, ha történne, s talán meg is fog történni. Ömlenek ki a lefojtott érzések, szabadulnak fel az emberek. Elkezdenek élni. „ Érezd, mit mond a tested. Nézd meg, hogy tartod a kezed. Miért csuklott el a hangod?” –mondom. Megtanulják érzékelni a testüket, megtanulják, hogy az érzések legalább olyan fontosak, mint a gondolkodás. Átélnek olyan meleg öleléseket, amit tán még soha. Jó látni, hogy lazulnak föl, lágyulnak meg, hogy ébrednek rá növekvő testi és lelki erejükre, hogy szabadul fel az alkotókészség bennük. Ezekre csak a pszihodráma képes.

 

Budapest, 2000. Febr. 27.

 

 

Dr. Saáry Kornélia